Tatia Charlotte Petrova

Figyeltem, ahogy a nap vörösre festi a horizontot, utolsó fényei ráragyognak a karomba édesen szunnyadó gyermekre. Fáradt voltam, még is a lelkembe égett a tűz, hogy mindentől megvédjem ha bárki közelebb merészkedne hozzá és az életére törne. Még kis idő. Nem kell sokat várnom, hiszen Esther sose késett el igazán. És ha azt mondja, hogy fontos dologról van szó, már tudom mit akar mondani. Niklaus és Elijah. Mindkettő elrabolta a szívem, kettétört a döntésképtelenségbe, hiszen nincs erőm egyiküket se elveszíteni. Bár félek, hogyha tovább várok a vita elfajulhat, és talán egyikőjük életét követelné, amit biztos nem élnék túl. El kell mennem – ahogy az anyjuk is akarja.
- Örülök, hogy eljöttél, Tatia – hallom meg a hangját ahogy szinte vízhangot kelt az aprócska szobába. Ránézek, közbe gyengéden magamhoz ölelem a gyermekem, hogy elrejtsem őt a rideg világ elől. Aprót biccentek majd a nem messze lévő székre mutatok, hogy foglaljon helyet. Nincs szükség felesleges szavakra. Engem csak a lényeg érdekel.
- Bizonyára sejted miért jöttem – kezd bele, majd halk sóhajt hallat. Még mindig nem áll szándékomba megszólalni, mert félek, hogy felébresztené édes álmából a fiam hideg hangnemem. – Nem vagy jó hatással a gyermekeimre, így meg kell kérjelek, hogy távozz a faluból. Mindenki érdekébe. – utolsó szavait erényesen, keményen megnyomta. Szemöldököm a homlokomig szalad; tényleg? Ennyire rontanám erre a levegőt? Hiszen a lakosok szeretnek, a nők mindig a társaságom szeretek a férfiak pedig úgy legeltetik, rajtam a szemem mintha először látnák a napot, és nem bírnának betelni szépséges varázsával. A falubéliek mindig is szerettek, úgy ahogy édesanyám soha nem tudott, és velem gyászolták a farkas támadásba elhunyt édesapámat.
- És ha nem akarok? – töröm meg a csöndet, és kihívóan állom a tekintetét. Nem félek a nőtől, bármekkora boszorkánynak is vallja magát. Legbelül csak egy önző, érzéketlen megtört asszony aki sose kapott elég szeretett. Ismerem az ilyeneket, hiszen eleget láttam belőlük még mielőtt ideérkeztem Európából. A tetteivel nem csak magát, hanem a családját is elpusztítja, de csak szépen lassan.
- Van egy ajánlatom a számodra – kezdi nyugalmat erőltetve az arcára, én pedig türelmesen várok. Nem sietek sehova, sőt most, hogy tudom hogy minden perc amit itt töltök ingerli Esthert nem is szándékozok egyhamar távozni. Hacsak valami jó indokot nem mond. Igen, és ez vagyok én – percről percre változnak a terveim. – Mit szólnál az örökélethez? Nem kérek mást mint egy kicsit a véredből, és az elkövetkező ezer évet szabadon, és örökké fiatalon töltheted. – igaz lenne? Létezik ilyen egyáltalán? Régi vágyamat fogalmazta meg előbb, hiszen a ráncok gondolata, és az öregkor volt az egyetlen félelmem, amit valaha is éreztem. Viszont másszempontból itt van nekem Victor, a fiam akit nem lenne szívem magára hagyni. de az élet ami rám vár, koránt sem neki való. Biztonságra, és szeretettre van szüksége. De megéri ez, ha közbe én a saját égető poklomat élem meg, egyedül, ráadásul minden nappal egyre öregebben? Nem tudom megadni neki azt amit kéne. De annyian vannak itt akik az életüket adnák egy gyermekért…
- Rendben – szólalok meg végül, és mélyen Esther szemébe nézek. – Egy feltététellel.

Egy évezred hosszú idő… Viszont rengeteg lehetőséget ad. Megismered a szerelmet, a csalódást, és megtanulsz felállni ha elesel. Az élet akadályokat görget eléd, de annyit kell tenned, hogy bátorságot gyűjtesz és átugrod őket. Mindenki halottnak hisz. A múlt eltévedt árnyéka vagyok, de mára meguntam a háttérszerepet. Eredeti vagyok. A Petrova vérvonal tőlem származik, mi az, hogy csak az utódaim csillognak a reflektorfénybe? Hát reszkess Mystic Falls. Téged se kíméllek.