Folyópart

To; Tatiana.

Már órák óta járkálok fel-alá a folyóparton, és próbálok lenyugodni. Minden porcikámmal ki akarok törni ebből a testből, mert az egész olyan, mint egy sötét kamra, ami percről percre egyre jobban szorít. Már kezdettől fogva tudtam, hogy csak így tudok megmenekülni, de a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz megszoknom Tyler hasznavehetetlen testét. A legnagyobb baj az, hogy nem érzem az erőt, amit a saját testemben magaménak tudhatok - még saját magamnak is szégyenlem bevallani, de gyöngének, és kiszolgáltatottnak érzem magam. Legyőzhetetlennek mutatom magam, bábuként rángatok mindenkit, de ez a két érzés engem is felemészt.
Magányomban felvetettem a kiszabadulásom összes lehetőségét, viszont egyik ötlet sem volt használható - boszorkány nélkül végképp nem. Rengeteg dolgot kell beszereznem: - többekközt egy erős boszorkányt, és kétlem, hogy a Bennett ennél is többet segítene. Meg ott van a fegyver is, ami segítségével bármikor végezhetnek velem. Túl sok dolog történt egyszerre, s még akkor is, ha túléltem, nem vagyok biztos benne, hogy ilyen gyöngén megélem a holnapot, márpedig, ebben az elszabadult világban szűkség van egy vezetőre, egy megváltóra, azaz rám. Az elhangzottak ellenére sem kerekedhet semmi fölém, még ebben a testben is képes leszek hatalomra törni. A kérdés csak az, hogy mégis hogyan?!
Kétségbeesett morfondírozásomat egy nem várt személy zavarta meg: - Katerina Petrova. Már csak ő hiányzott. Nem elég, hogy nem vagyok önmagam, még Tyler primitív személyiségét is el kell játszanom. Katherine alattomos léptekkel közelített felém, és látszólag elég komoly szándékok vezérelték.
- Hadd tippeljek: Katherine?! - mondtam bizonytalanul, elvégre nem tudhatom, hogy Tyler, és a bestia milyen viszonyban vannak egymással, vagy, egyáltalán találkoztak-e már. Minden esetre, most el kell játszanom a beképzelt tinédzsert, és bevallom, semmi kedvem hozzá, de senki előtt nem tárhatom fel a titkomat.
Katerina nem kérdezte meg, hogy Tyler mégis hogyan lehet életben, ezt furcsáltam, hiszen a ribanc általában jól értesült az ilyen dolgok terén, de egyrészt érthető is, örül a látszólagos halálomnak, és nem foglalkozik az apróbb részletekkel - szerencsére.
- Klaus feldobta a talpát, te meg azonnal rohantál vissza, hmm ... ? Mi ez, ha nem gyávaság?! - kérdeztem direkt lenézően, hogy kicsit vegye észre magát. Nem szeretem, ha az emberek megpróbálnak levegőnek nézni. Katerina esete pedig kivételes, ezért akár itt helyben széttéphetném. Tisztában vagyok azzal, hogy mindenki megkapta a várva várt nyugalmat, de még csak nem is sejtik, hogy még mindig itt lapulok a háttérben. Lássuk be, engem nehéz kiiktatni.

Meghalt... A hír túl felkészületlenül ért. Komolyan? Esther megint elintézte. Ha akkor ott, anno még az évezred fordulónál megtagadom az ajánlatát, most minden másképp történt volna. Nem,az lett volna jó döntés. Sokan akkor már rég hallottak lennének, én, és az összes olyan ismerősöm akiket ezalatt az idő alatt a szívembe zártam. De Klaus nincs többé. És én se tudom mit tehetnék.
Mindkettőjüket szerettem egykor. Tiszta szívből, őszintén, de mind két felet másért. Elijah becsületes volt, és erkölcsös. Olyan ember akire felnéztem, hogy a legrosszabb helyzeteket is higgadtan kezeli, és sose áll az utamba akár rossz döntést hozok akár nem. Ezen felül Niklaus... Forrófejű, és lobbanékony akárcsak a húga. Még is annyira izgalmat és kalandot tartogatott a vele töltött idő, hogy egy teljesen más embernek éreztem magam vele. Felszabadultnak. És boldognak.
A tetteim következményekkel jártak. Nem is kevéssel. A vámpírok mind az én véremből származhatnak, még az Eredetiek is. Az ereimbe folydogáló nedű lehet a kulcs? Ha én meghalok ők is? Ezért akarta mindenképp Esther hogy bár távol tőlük, a hírek szerint halottan, de éljek? Mint egy rossz kör, amiből nincs menekvés.és most, hogy Mystic Fallsba érkeztem úgy érzem sose lesz semmi olyan mint ezelőtt volt.
Lassú léptekkel sétálok végig a folyó partján, az alakomat lassan teljesen elnyeli a sötétség. Egyedetlen fényforrás a hold, ami ezüstösen csillog a víz felszínen, halvány kontrasztot adva ezzel elgyötört arcomnak. Talán meg kéne keresnem Rebekaht. Ha valakit, hát őt biztos megviselte a bátyja halála. És tartozok neki annyival, hogy tiszteletemet tegyem a szőkeségnél, hiszen ő sose ítélt el mindút az anyja. Talán még barátnők is voltunk, de nem tudom. Az idő sok mindenen változtat.
Mozgásra leszek figyelmes a távolba, lépések neszére, mintha valaki idegességébe lassan kikoptatná a füvet is. Nem ismerem ezt az illatot, még soha életembe nem találkoztam ezzel a sráccal. Sziluettje termetes, vonásai pedig idegességről árulkodnak. Nem látom jól az arcát, de a szeme... az a különös csillogás... valami ismerőst érzést kelt bennem.
Gondolhattam volna. Ha nem Elena, hát Katherine. Mondjuk a sötét szerelésem, és enyhén hullámos loknijaimmal most inkább rá ütök, mint a kedvesebb hasonmásomra. Sose fogom megérteni, hogy lehetnek ennyire különbözőek - mintha az énem jó és rossz oldalát látnám bennük.
- Nem talált. - felelem, állva a tekintetét. Nincs kedvem most a játékhoz, és nem árt ha lassan tényleg elterjed a híre, hogy a városba vagyok. Ez a srác nem vérfarkas, hiszen az égen úszó telihold nem sújtotta rá az átkot, még is érzem a veszélyt amit azok a bundás dögök hoznak rám. Ilyen lenne egy hibrid? Félig vámpír, félig farkas keverék, ami teljesen ellentmond a természet törvényeinek? Várjunk csak, hiszen már a mi létezésünk is jócskán megsérti ezeket a szabályokat.
- Talán Katerina gyáva de én nem vagyok az. - hangom jegesen csengett, és bár nem kiabáltam a hangsúly megvolt hozzá. Utáltam, hogy kimondja a szavakat, a tényt amit alig pár órája tudtam meg. Ez a fiú érzéketlen, vagy csak nagyon gyászolja a "mesterét". Mindenesetre nem tetszik, hogy ilyen nagy a szája. Vajon a sokk tiszteletet nevel belé? - A nevem Tatia Petrova, és az eredeti hasonmás vagyok.

Először nem értettem a lány mondanivalóját: - ha nem Katerina az, akkor csak Elena lehet, nincs más lehetőség, hacsak ..., a gondolatnak ideje sem volt átjutnia az agyamon, mert az édesen csengő hang megszakította azt. Tatiana. Az egyetlen nő, akit szerettem, és akit még mindig szeretek.
Kérdések hada kavargott bennem, hisz nem értettem, hogy mégis hogyan lehet még mindig életben, és, hogy miért nem keresett meg ennyi év alatt. Talán Elijah mellett döntött, és titokban együtt voltak, talán ő csak egy szellem. Temérdek lehetőség van, de a legtisztább az, ha rákérdezek, még akkor is, ha azzal elárulom magam. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt, csak a tudat, hogy a szerelmem életben van, és pár méterre áll tőlem. A hirtelen rámzúdúlt érzelemtömegtől mozdulni sem bírtam. Nem voltam felkészülve erre a helyzetre, nem tudom, hogy mégis hogyan reagálhatnék, hogy mit mondhatnék neki.
Próbáltam erőt venni magamon, de a szó továbbra is csak szorította a torkomat, de nem volt hajlandó elhagyni azt. A könnycseppek akaratom ellenére is lecsordultak az arcomon, és térdre rogyva zuhantam a földre.
- Mégis, hogyan lehetséges ez? - nyögtem ki küszködve a kérdést, miközben tekintetemet a Tatia-ra szögeztem, aki mindössze pár méternyire tornyosult fölöttem. Igazság szerint, magamtól is megkérdezhetném ugyanezt, és talán még azt is, hogy nélküle hogy voltam képes idáig eljutni, hogy voltam képes túlélni. A jó pillanatok alatt legyőzte a bennem uralkodó rosszat. Egyszerre éreztem bűntudatot, elégedettséget, szerelmet, de haragot egyáltalán nem. Azt hiszem, mindvégig erre volt szűkségem: - a megváltásra. És a megváltást számomra ez a nő testesíti meg.
A hang egyre hangosabban dübörgött a fejemben, és minden erejével azt ordította, hogy eljött az ideje, hogy kimondjam az igazságot. Féltem, de az érzés annyira jó volt, hogy már-már élveztem.
- Klaus nem halt meg ... - mondtam határozottan, miközben felálltam, és vámpírgyorsasággal Tatia előtt termettem. A világvége mégsem jött el akkor, amikorra tervezték. Itt vagyok, és élek, a legjobb dolog pedig az, hogy Tatia is életben van - talán itt az ideje, hogy megbocsássak édesanyámnak. Megbocsájtom mindazt, amit tett ..., hogy megtagadott, hogy oly' sokszor próbált megölni, hogy még a szerelmem halálát is képes volt elhitetni velem, miközben tudta, hogy ő a legdrágább nekem a Földön.
Izgatottan vártam Tatia reakcióját, és tiszta szívből reméltem, hogy örülni fog a hírnek. A szívem mindezidáig burokban élt, és a lakatot a legerősebb fémből edzették, Tatiana mégis képes volt kinyitni azt, csupán egyetlen pillantással. Tolakodóan az arcához nyúltam, és lassan megsimogattam azt. A bőre még mindig ugyanolyan fehér, de hűvösebb, mint valaha.