Rosalie Smith

||2002; Castletown, Man-szigetek||

- És mond csak Rosalie, hogy telt a mai napod?
Az orvos elmosolyodik és rám néz. Mindig ugyanazokat az átkozott kérdéseket teszi fel. Azt hiszi, hogy majd egy nap belátom, hogy ez tényleg hasznos. Milliókat keres azon, hogy itt ül és három szót felír egy papírra. Én is ilyen állást akarok majd nagykoromban. Persze, nem egy elmegyógyintézet falain belül. Az orvos vár rám, képes lenne egész éjszaka itt ülni abban a hitben, hogy egyszer felelni fogok. Vagy várjunk csak, nem is, nem maradna, mert sürgősen el kellene mennie megdugni az egyik nővérkét. Tizenöt éves vagyok, nem egy pólyás. Tisztában vagyok azzal, hogy ami ennek az intézetnek a falain belül zajlik, az botrány és ha kiderülne, akkor hatalmas dolgok történnének. Ben a terem másik oldalán ül, szemben velem és folyton idebámul. Szeretném magamhoz ölelni és megsúgni neki, hogy bármi is történjen, én vele vagyok. Szeretném neki azt mondani, hogy van esélyünk arra, hogy kijussunk. Szeretném neki azt is elmondani, hogy nem vagyunk őrültek, azok a dolgok tényleg megtörténtek velünk, tehát, hogy teljesen feleslegesen vagyunk itt. Félénk pillantást vetek felé, mert félek, hogy a doki meglátja és engem is megbüntetnek, mint a többieket. És akkor olyan leszek, mint a többiek.
- Rosalie, talán valami baj van?
Az orvosnak ennyi türelme volt. Nem vár rám többet. Ha nem szólalok meg, felír valami erősebb antibiotikumot és még annyi energiám sem lesz, hogy Benre nézzek. Ránézek a dokira, aki mosolyog. Keretes szemüvege van és egyszerűen nem tudom feldolgozni a tényt, hogy egyes nők jóképűnek és vonzónak ítélik. Egyes nővérek, az intézet falán belül szinte minden orvossal összefeküdtek már. Több mint tizenöt orvos dolgozik itt és mindegyiket láttam már egy nővérrel legalább szexelni. Azt mondták, ha nem mondom el senkinek hoznak nekem csokit. Azóta felszedtem úgy két kilót.
- Nincsen baj doktorúr, a napom kellemes volt.
Próbálom menteni a helyzetet, mert ha feltűnik neki, hogy elkalandoztam, tuti, hogy azonnal a szobámba vittet. Úgy szeretnék pedig Bennel egy kicsit beszélgetni. Félek attól, sőt, egyenesen rettegek attól, hogy olyanná válik, mint amilyenek a többiek. Ha még őt is elvesztem, tényleg senkim sem lesz már. Ben az egyetlen barátom és egyetlen ismerősöm. Mindenki más elfordult tőlem, mert azt hitték, hogy őrült vagyok. De én tudom, hogy nem vagyok az és Ben is tudja. Ő is érzékelte azt, amit én. Mi ketten tudjuk, hogy nem kellene itt lennünk. Csak az emberek nem tudják. A teremben mindaddig csend van aztán, ameddig be nem ront egy nővérke. A doki nem válaszol a reakciómra, csak lázasan elkezd írogatni mindenfélét. Ez általában rosszat jelent. Amikor semmit sem írnak, akkor jókedvükben vannak és nagyjából mindenkit leszarnak. De ez most másképp van és ez nagyon nem tetszik. Az a ribanc nővérke odasétál a dokihoz, aki velem szemben ül és súg valamit a fülébe. Ez a világ legidegesítőbb dolga. Tudod, hogy miattad nem mondja hangosan, tehát vagy érint vagy még jobban érint a téma. A távolba néztem, ahol Ben ült. Valami újságot olvasott és látszólag nagyon el volt vele foglalva, de biztos vagyok abban, hogy alig várja már, hogy szabaduljak innen és beszélhessünk. Ekkor hirtelen az orvos feláll és szomorú arcot vág, bár tudom, hogy nem fogja sajnálni azt, amit mondani fog.
- Sajnálom kedvesem, de úgy tűnik, hogy kisebb gondok akadtak a balszárnyban. Holnap bepótoljuk a csevegést, most meg még van egy ki szabadidőd. Viszlát Rosalie.
Felnéztem rá végig, amíg beszélt, de el nem álltam. Ekkor nézett rám Ben és tette le az asztalra az újságot.