Faye C. Michelle

Mit tettél? Hasít a tudatomba az a hang. Az a hang, ami már azóta az utamon kísér, mióta átvészeltem az első teliholdat – máig se tudom, hogy sikerült-. Nézem a szüleim testét, de nem tudok sajnálkozni. Nem érzek semmit, bűntudatot se. De akkor miért vagyok így elkeseredve, hisz mióta megtörtént ez, csak erre vágytam. Hogy ne érezzek az égadta világon semmit. Nem ez volt az első eset, de a felállás ugyanaz. Nem emlékszem, mi történt, mintha megint be lettem volna szívva, mert igen, az sosem állt messze tőlem. Sose voltam jó kislány, sőt… a közelébe se jártam. Nem egy iskolát láttam már, mert sehol nem voltak annyira engedékenyek, hogy minden hibám elnézzék. Bánt-e? Nem. Szeretnék más lenni? Nem.
- A ti hibátok.
Gúnytól csöpögő hanggal meredek a holt testekre. Ők tehetnek róla, meg az a rohadt vérvonal. Nem illetődök meg attól, hogy most azok fekszenek itt, akiknek az életem köszönhetem. Múltkor a bátyámmal történt ugyanez, azelőtt meg a tanárommal, de ez az élet rendje nem? Nem? Oh, bocsánat.
Máig emlékszem arra, mikor először öltem meg valakit teljes tudatban, pusztán önvédelemből.
Borongós este volt, a szél már szinte a háztetőket is levitte, azaz levitte volna, ha azok nem lettek volna annyira masszívak. Én megint a lázadó tinit játszottam, eszem ágában sem állt hazamenni, és jó pofizni apu ügyfelei előtt. Igen, ilyenkor tökéletesen tudjuk alakítani a mintacsaládot, de rühellem a képmutatást. Egy bárban kötöttem ki, nem számomra ez sem újdonság, hisz miért tennék másként? Az emberek, ha meglátnak, pont ezt várják tőlem, miért taposnám agyon a magukban elképzelt illúziót rólam? A hely bűzlött a tömény pia és a cigi, néhol vicces cigi szagától, mai szintén egy megszokott jelenség, ha valaki idetéved. Egyből a pulthoz mentem, a pincért meg régi ismerősként üdvözöltem, hisz az. Egy régi ismerős. Voltaképp a nevén kívül semmit nem tudok róla, és ez így van fordítva is, de egyikünk sem töri magát azért, hogy ez változzon. Az én esetemet tekintve, alapból veszett ügy lenne, mert soha semmilyen körülmények között nem beszélek magamról.
Megvolt a kötelező ivászat, a barátnőm is befutott végül, és hosszas ecsetelésbe kezdett arról, a pasik milyen gyökerek. Én sose voltam ezen a véleményen, pont úgy tekintettem rájuk, mint ők ránk. Játékszer. Vagy épp kompromisszum. Én mindig megkapom azt, amit akarok, cserébe nem lógok rajtuk, nem küldök smseket öt percenkét, sőt a barátnőjüknek se kell hívniuk. Ki is rázna a hideg. De ez az elv viszont nagyon elnyerte a másik nem tetszését, így mondhatni sose kellett túl sokat tepernem azért, hogy legyen egy jó éjszakám. A forgatókönyv szerint ők másnapra meg ott se voltak. Talán ez verhette ki a biztosítékot az ősöknél. Már indultam haza, mikor egy kéz ragadott meg, és a falnak passzírozott. Megijedtem, hisz éjszaka volt, a környéken meg egy árva lélek se. És hiába az angyalok városa ez, nem olyan veszélytelen, mint azt mások hiszik. Két szerencsém volt, az egyik, hogy részeg volt. Mata részeg. A másik, hogy volt nála egy kés, láttam, mivel önfeledten hadonászott vele az orrom előtt. És volt még egy eget rengetően befolyásoló tényező. A túlélési ösztönöm, mert nem akartam egy seggfej keze által meghalni, így kikaptam az eszközt a kezéből, és leszúrtam vele. Igazából, utána futásnak eredtem, de tudom, hogy meghalt, mert másnap már benne is volt a hírekben. Eleinte megviselt, egy gyilkosnak éreztem magam, még ha az önvédelem tetette ezt velem. Többször jártam-keltem a rendőrség ellőt, hogy feladjam magam, de annyi bátorságom nem volt…
Aztán jött a telihold, az katasztrófa volt. Órákon át kellett elviselnem a kínt, mígnem öntudatlanságba zuhantam, akkor tényleg azt hittem, elájultam, csak később derült ki, hogy koránt sem volt így…
Megrázom a fejem, és rideg, kifejezéstelen tekintettel fürkészem tovább a szüleimet.
- Most már megnyugodhattok, megszabadultatok tőlem. Ez volt az utolsó mondatom. Az előkészített bőröndöm felkapva kilépek a házból, és meg sem állok Mystic Fallsig.