Rebekah

- Nem tűröm el, hogy ez a... ez a Stefan Salvatore körülötted ólálkodjon! – ordította le a fejemet erőszakosan Niklaus.
Fogalmam sem volt, miért ilyen, és miért nem bír megbarátkozni a gondolattal, hogy szeretem. Szeretem azt a bizonyos Stefan Salvatore-t! És akármi is legyen, vele maradok, nem fogok az önfejű bátyámra hallgatni, aki mindig csak a maga javát akarja! Soha nem gondolt rám, mindig azt tette, ami számára kedvező. És én erre csak most jöttem rá. Ennyi idő után, ez nyitotta fel a szemem...
- Miért? Mi a bajod vele? Vagy... vagy... mit ártott ő neked? – tettem fel kérdések halmazát indulatosan, hátha valamelyik kérdés nekem kedvez, vagy nem tud rá felelni. Igazából egyik kérdésre sem adhatott valós választ, hisz’ nem is ismeri Stefant. Alig beszélt vele és semmit sem tud róla.
- Az, hogy csak kihasznál! Miért nem veszed észre, hogy azért van veled, hogy védelemre tegyen szert? – érthetetlenkedett, én pedig kezdtem megérteni, hogy mi is a baja. Félt engem... De valami mégsem olyan, mint régebben volt; Régebben, miután Nik-kel egyedül maradtunk, elegek voltunk egymásnak. Megvolt köztünk a családi szeretet, a harmónia. Nagyon jól megértettük egymást, most pedig... mintha elhidegültünk volna egymástól. Azért érzem ezt, mert tényleg így van, ezt be kell lássam. És nagyon nehéz... Bárki, bármit mondhat, ezért nem Stefan a felelős!
Hallgattam... csendben voltam, könnybelábadt szemekkel álltam a bátyám előtt és nem tudtam választ adni a kérdésére. Talán azért, mert nem akartam tovább bonyolítani a helyzetet, talán pedig azért, mert rájöttem, hogy miért viselkedik így, és miért akar elválasztani Stefantól. Viszont nem fogok igazat adni neki! Ha valaki azért van velem, mert biztonságra vágyik, az nem így viselkedik. Tudom, hogy mikor hazudnak nekem, és Ő nem ezt teszi. Ő tényleg szeret engem. Akárcsak én Őt... Niklaus viszont attól fél, hogy ha Stefan mellé állok, elveszít engem. Arra viszont nem gondol, hogy ha el akar választani minket egymástól, sikertelenül, szintén elveszít engem...
- Nem hiszel nekem... – törte meg a csendet egyre halkulóbb hangja – Emlékezz csak vissza! Te sem azért álltál mellém, mert hittél bennem, hanem azért, mert tudtad, hogy erősebb vagyok náluk. Tudtad, hogy mellettem biztonságban érezheted magad és vigyázni fogok rád! – emelte föl újra a hangját, és látszott rajta, hogy megviselte az, amit mondott. Talán még bele se gondolt ebbe... – És nem akartál arra a sorsra jutni, amelyre ők... – jött egy lépéssel közelebb hozzám és a szemembe nézett – Így van, ugye? Fontosabb neked Stefan, mint én...
Gondolkodás nélkül megráztam a fejemet, és egy krokodilkönny csordult végig az arcomon. Nik nem szívesen mutatja ezt az oldalát és, ha mutatja is nagyon ritkán. Ha valaki ismeri, az én vagyok. Nem gondolnád róla, hogy Ő ilyen is tud lenni, csak egyszerűen egy szívtelen gyilkosnak neveznéd. Nem az...
- Nem Nik, nincs igazad! Ezt te is nagyon jól tudod. Ne tedd tönkre magad, olyasmi miatt, amit csak te hiszel el! Tudod, hogy te is fontos vagy nekem, de most végre rám talált a szerelem. Miért nem örülsz inkább te is együtt velem? Ez mindenkinek jobb lenne, hidd el! – próbáltam nyugtatni Niklaus-t, de úgy látszik, ez nem érdekelte. Egyáltalán nem...
- Nem hagyom, hogy bármi is tönkretegyen minket! A családot, ami megmaradt... – mondta, majd megfordult és elment. Nem mondta, hogy hova, de tudtam, még visszajön. Biztos voltam benne...
- Te vagy az, aki tönkretette a családot... – suttogtam néhány perc néma csend után, amikor Nik már kitudja merre járt.