Caroline Forbes

Bííp. Bííp. Bííp. Bííp.
Órák óta ültem anya ágya mellett, hallgattam ugyanazt a monoton hangot, amit a szíve adott ki. Szépen ritmusosan csengett semmi félre lüktetés nem volt benne. Ezek szerint legalább a szíve rendesen működik. Legalább az.
Hófehér márvány keze az enyémbe olvadt, én görcsösen szorítottam vékony ujjait még ő ernyedten fektette csontos ujjaim között kézfejét. Éhes voltam, már vérre szomjaztam és hatalmas önmegtartóztatásra volt szükségem ahhoz, hogy ne rohanjak ki mindent félre lökve az infúziókhoz. De anyám iránti szeretetem nagyobb volt, mint az éhségem. Az órára pillantottam. Este 7 óra. Már 4 órája feküdt kómában, féltem. Nem akartam elveszíteni úgy mint az apámat, úgy mint mindenki mást ebben az idióta kis városban ami nekem mégis az otthonom volt.
Bííp. Bííp. Bííp. Bííp.
Még mindig egyenletesen vert a szíve. A gép nem unta meg a halk csipogást csak nyomatta…de az én idegeimen egyre jobban táncolt. Egy cérnaszál választott el attól, hogy ne romboljak, hogy ne törjek és zúzzak mindent, ami körülöttem van.
Gondolataimban elmerülve egy hangos, karakteres és erős hang vert fel.
- Caroline Forbes? – nevem hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Anya mindig becézgetett csak akkor mondta az egész nevemet ha valami rosszat csináltam és most is olyan érzésem volt, hogy én vagyok a hibás pedig igazából semmiről nem tehetek. Evangelinnel vásároltam fel a fél ruhaboltot mikor jött a hívás:

-Hallo?- Eva mögöttem viháncolt és a fejemre húzott egy idióta rózsaszín kalapot melyből ugyanolyan színű tollak meredeztek a plafon felé. Én a kezére csaptam mint egy rossz kisgyerek s ő lebiggyesztett szájjal vette le rólam a fejfedőt.
A telefonban egy pillanatig néma csönd volt majd egy kedves, lágy hang szólt bele.
- Caroline Forbes-hoz van szerencsém?-
- Őőő… igen, miben segíthetek? -
- Az édesanyja…- nem is voltam kíváncsi a többi mondandójára igazából. Ez lehet amolyan vámpír megérzés vagy csak a családi kötöttség. Halkan elhadarta anyám nevét s jött a rossz hír amitől végig futott rajtam a hideg és muszáj voltam neki támaszkodni a kirakatnak, hogy ne essek össze ugyanis eléggé úgy éreztem, hogy a lábaim cserben szeretnének hagyni.
- Melyik kórterem? -
- 2. emelet 210-es szoba. – kinyomtam a telefont és nem érdekelt, hogy mennyien látnak, hogy Eva mit szól ahhoz, hogy ott hagyom a nagy tavaszi vásárlás közepette már rohantam is a kórház felé.

- Kérem távozzon most az édesanyjának pihenésre van szüksége.-
- Nem maradhatnék bent? Csak… csak ma este. – a doktor hevesen rázta a fejét. Veszett ügy. Anyát itt kell hagynom és nem tehetek ellene semmit. Oké rendben. Legyen. De ha nem éli túl az estét lemészárolok mindenkit.
Bólintottam, és egy utolsó pillantás kíséretében távoztam a kórteremből. Táskámban kerestem a kocsi kulcsot de a kezem annyira remegett, hogy nem, hogy a kulcsot de azt sem láttam, hogy merre megyek így egyenesen egy férfi mellkasának ütköztem.
- Elnézést!- fel se pillantottam csak kutattam tovább a most feneketlennek tűnő válltáskában.
- Sajnálom ami anyáddal történt.- ez épp elég volt ahhoz, hogy végig fusson rajtam valami. Valami harag, tűz és utálat, amit már csak a hangból ítélve is tudtam: neki nincs itt keresni valója. Kék íriszeimet a férfira szegeztem akinek amúgy karakteres kissé agresszív arca most megbánást tükrözött.
- Tűnj innen Klaus!- kezében egy piros ajándék szatyrot szorongatott. Szemem meg akadt az újabb ajándékot s nem is vettem le róla egy darabig. Nem szólt semmit csak egy lépéssel közelebb lépett. Én ezzel a mozdulattal hátráltam.
- Klaus! Most menj innen és vidd a francos ajándékodat is amíg szépen mondom. Nem akarok jelenetet rendezni a kórházban.- már éreztem, hogy ujjaim fájnak az erős szorítástól mellyel a táskám fülét szorítottam. Anyám Klaus hibridjei miatt kerültek ide. Vámpírtámadás? Ugyan. Ha hibridekről van szó sokkal nagyobb a veszély.
- Caroline hinned kell nekem. Ez nem az én művem. Miért akartam volna, hogy bántsák a te édesanyádat?- ahogy nézett, ahogy beszélt szinte majdnem elhittem, hogy igazat mondd. Szinte.
- Mi okom lenne rá, hogy higgyek neked? A te hibridjeid, vissza tudtad volna fogni őket. Ha akarod. Nem akartad. És most… takarodj!- Bennem forrt minden egyes szó amit oly szívesen vágtam volna a fejéhez de nem tehettem mert egy kórházban voltunk és engem úgy neveltek…ahogy őt nem.
- Nincs igazad Caroline. És erre te is rá fogsz jönni… hamarosan.-