Quinn Fleur Salope

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Párizsban élt a szüleivel, nyugalmas, boldog életet, amíg be nem teljesedett az átok. Az átok, ami a mai napig is kínozza őt minden hónapban egyszer. Minden teliholdas éjjelen gyilkos farkassá változik, szenvedések, kínok árán. De egy napon megérkezett a hős, a megmentő, ki megszabadította őt e szörnyű átoktól. Niklaus Mikaelson. Az én nevem pedig Quinn, hallgassátok történetem.
1995. május 23-án születtem, Párizsban. Anyám Fleur Salope, apán Frederic Salope. Anyám egy divatházat vezet, eszméletlen ruhákat tervez, ami azért jó, mert bármelyiket megkaphatom. Apám valami cégnél dolgozik ügyvédként, az annyira nem érdekel, mint a ruhák. De ugorjunk is. Ők nem számítanak, csak én. Szóval, oviba jártam, általánosba. Ezekre nem is pazarolnám a szót, hiszen teljesen jelentéktelenek. Gyakorlatilag nem tanultam semmit, de így is tartottam a kötelező szintet. Mindig is anyám üzlete érdekelt, már gyerekkoromban is csodás királylány ruhákat rajzoltam, szóval egyenes út vezetett a ruhatervezés felé. Minden flottul ment, anyám tanítgatott, megterveztem az egyedi kollekciómat. De egy napon az egész életem felfordult. Tizenhat voltam, és egy kicsit többet ittam egy buliban, mint kellett volna. Egy kis tavacska partján tartottuk az összejövetelt, mindenki jól érezte magát, pia volt bőven, jó volt a társaság. De aztán valamelyik épelméjű kitalálta, hogy menjünk ki csónakázni egy páran. A barátaim azt állítják, én találtam ki, de én nem hiszek nekik. Csak rám akarják kenni a szart. Na, mindegy. Szóval néhányan kimentünk, de nem tudtunk kormányozni, nem tudtuk egyenesben tartani a csónakot. Én voltam az evező, én voltam az, aki miatt a csónak felborult. Nem igazán emlékszem rá már, csak a csobbanást hallottam, és hogy néhányan felénk úsznak, én pedig sikítok. Ennyi az összes emlékképem, mielőtt jött a black out. De másnap a hír körbejárt az egész városban, az újságok szalagcímén mindenhol a következő szöveg és más formái szerepeltek: „Belefulladt a tóba.” „Az ittas diák nem élte túl a szombat esti bulit.” Persze azt sehol nem említették, hogy ki volt a hibás, hiszen senki nem tudta. Rajtam kívül. Meséltem már a családi átokról, amit édesanyámtól örököltem? Az egyhavi kínszenvedést? És itt most nem a menstruációra gondolok… A családban öröklődik az úgynevezett „vérfarkas-gén”, amit addig a napig nem igazán értettem meg. Vagyis inkább a következő teliholdig… Anyám jól tudta, én voltam az, aki a lányt a vízbe lökte, de nem szólt senkinek. Tudta, hogy így is hatalmas nyomás lesz rajtam. Ezért mindent elmondott, mesélt a vámpírokról, a boszorkányokról, a vérfarkasokról… Elmondta, hogy az átváltozás alatt olyan kínokat kell majd átélnem, amiket eddig nem is ismertem. Mondanom sem kell, hogy halálra rémített, ugye? Úgy voltam vele, hogy minél borzalmasabb kínokat képzelek el, annál könnyebben fogom elviselni. Nos, tévedtem. A következő telihold estéjén anyám levitt engem a pincébe, lekötözött láncokkal egy olyan kis helyiségben, ami csupa acél, kijutni belőle lehetetlen. Reméltem, hogy itt jól megleszek, és nem bántok senkit. Mesélt azokról a históriákról is, amikor egy vérfarkas kijutott a fogságából, és ártatlan embereket mészárolt le. Én nem akartam olyanná válni, úgyhogy belementem a kikötözésbe. Ahogy felemelkedett a hold, kezdetét vette az átváltozás. A fájdalom olyan szintű volt, amire egyáltalán nem számítottam. Nem is tudtam volna felkészülni rá. Úgy éreztem, mintha az összes csontom apró darabokra törne, majd újra összeállna egy egészen másik formába. Talán ez is történt. A karjaim, a hátam, a gerincem olyan szögbe hajlottak, amiket még egy matematikus sem tudott volna kiszámolni. A fájdalom pedig… szinte elviselhetetlen volt. Körülbelül 3-4 órán át tartott a szenvedés, utána következett a black out. Gondolom ez idő alatt voltam farkas. Azért kíváncsi vagyok, hogy milyen színem lehet… Szerintem fehér. Mekkora lenne.. hófehér farkas. Vagy fekete. Mindkettő bejönne. De sajna nincs senki, aki le tudna kapni egy fényképezővel anélkül, hogy átharapnám a torkát, szóval ez elég felejtős. Na, de mindegy is. A következő évem minden hónapjából egy napot arra áldoztam, hogy farkassá változzak. Aztán a szüleim úgy döntöttek, hogy ideje mozdulni egy kicsit. Én mondjuk arra gondoltam, hogy pár várossal odébb megyünk, de nekik nagyobb terveik voltak. Amerikát vették célba. Csupán néhány nap volt, amíg összerámoltunk, és már úton is voltunk Chicago felé. Azt kell mondjam, ott sem maradtam sokáig… Történt ugyanis, hogy találkoztam egy férfival, kinek neve Klaus, és olyan cuki akcentusa van, hogy hanyattvágom magam. De ami azt illeti, nem volt valami kedves. Kényszerített, hogy igyak a véréből, aztán megölt. Ja, csak úgy lazán kitörte a nyakamat. Nagy ember lehet ez, ha ilyen spontán gyilkolászik. De aztán rájöttem, hogy miért is tette. Amikor felébredtem, egy hibriddé változtam. Vámpír-vérfarkas hibriddé. Klaus elmagyarázta, hogy mától nem kell többé átváltoznom, de vér kell ahhoz, hogy életben maradjak. Mit ne mondjak, nagyon tetszett, hogy nem kell többé átváltoznom, a vérrel meg majd megbarátkozom. Klaus nagyon rendes volt velem, segített, felajánlotta, hogy tartsak vele Mystic Falls-ba, ahol a székhelye van, vagy mi a fene. De szigorúan titokban kell maradnom, ez volt a kikötés. Azonnal belementem, bárhová képes lennék követni őt, hiszen megszabadított az átoktól. Ez az én eddigi életem rövid kis története, így jutottam el oda, ahol most vagyok. Mystic Falls-ba.