Elena hálószobája

Sokan mondják, hogy minél hamarabb jussak embervérhez, mert meg fogok halni. Mintha nem tudnám... Éppenséggel nagyon jól tudom, hogy mi fog történni, ha nem vagyok hajlandó vért inni, csak annyi a helyzet, hogy még mindig nem tudom, mit tegyek. Kicsit kezdem érezni már, hogy gyengülök. Talán nem sok időm van hátra. Annyi minden más ott van. Most, hogy vámpír lettem, előjött minden emlékem, amit elfeledtetek velem, még az is. Őszintén megvallva, ezek a dolgok csak jobban megnehezítik a helyzetemet, aminek nem igazán örülök. Ezek az emlékek főleg Damonhöz kapcsolódnak, és olyan vallomásokhoz és beszélgetésekhez, ami miatt egyáltalán nem volna megigéznie. Talán akkor nem nehezítette volna meg ennyire a dolgomat azzal a bizonyos választással kapcsolatban. Ki tudja, ha ezere emlékszem, mit mondok neki a telefonban, és merre indulok a kocsival és Mattel. Na, de ha az a sok ha nem volna.
Egyébként is hihetetlennek tűnnek ezek a visszaemlékezések a számomra. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyeneket mondott és nem emlékszem rá, főleg nem, amikor a szüleim halála előtt találkoztam vele. Ez az, amit már jó ideje nem tudok kiverni a fejemből.
Lemegyek a konyhába, hogy egyek valami emberit. Nem, nem segít, ugyanolyan éhes vagyok, hogy egy egész embert szét tudnék tépni, de ezzel próbálom magam nyugtatgatni. Legalább addig a kis ideig halandónak és normálisnak érezhetem magam. Na jó, ez azért egy kicsit nagy túlzás volt, hiszen mióta is nem érzem magam emberinek és normálisnak? Úgy körülbelül két és fél éve?
Kinyitom a hűtőajtót, de egy mély sóhaj kíséretében, miután körülnéztem benne, be is csapom azt. Iszom egy pohár vizte, majd a pultnak támaszkodom. Most befekszem az ágyamba és megvárom, amíg kiszáradok. Kész. Nem érdekel. Ha nem tetszik bárkinek is, akkor is ezt fogom csinálni. Gondolatmenetem valami zaj szakítja meg.
- Jeremy? - emelem fel a hangom, de aztán rájövök, hogy ő nem lehet, mivel előbb még nem volt itthon, be nem jött az ajtón, és tudtommal ő még nem játszik pókembert. A zaj márpedig az emeletről jön.
Na most akkor valaki a megmentésemre siet épp, vagy valaki más, akinek van bejárója a házba, és meg akar ölni. Ez a két lehetőség van, de úgy sejtem, hogy az első variáció lesz, hiszen a második próbálkozóinak már mindegy, ha már elhatároztam, hogy én végzek magammal.
Már kapcsolnék vámpírsebességre, de aztán rájövök, hogy így is ki vagyok már merülve, inkább megyek emberi tempóban. Felérve a felső szintre egyből a szobámba megyek, de nincs ott senki.
- Bárki is vagy, nincs kedvem játszani. - motyogom magam elé, és beljebb megyek kicsit...

Még mindig nem tudom feldolgozni, hogy azok után, amit Elena-ért tettük, annak ellenére vámpárrá változott. Ha akkor és ott nem lett volna annyi ember a kórházban, hót ziher, hogy kicsavartam volna Meredith nyakát. Hogy lehetett ennyi esze, hogy vámpírvérrel itatta meg?
Esküszöm, amint adódik alkalmam, eljátszadozom Miss Fell-el. Ezt nem fogom annyiban hagyni. Nem akarok még egy Katherine másolatot, elég abból a nőből egy is.
És ha már itt tartunk, annyi mindent mondtam neki, mikor még ember volt. Azokat akkor kitöröltem az emlékeiből, most viszont azzal, hogy vámpír lett, gyakorlatilag minden létező emléke visszatér arról, amiket igyekeztem elrejteni előle. Fogalmam sincs, hogy fog ezekhez viszonyulni, hogy fogadja majd azt, hogy szeretem, hogy bármit megtennék érte. Szárazra gondolkodtam ezeken a kérdésem az agyam, csak a whisky tart életben, meg az, hogy valahogy szembe kell néznem Elena-val.
Már csak azért is, mert nem hagyhatom, hogy összeaszódva feküdjön szobájában, miközben mi Stefan-al azért fáradozunk, hogy valahogy életben tartsuk. Tudom, hogy nem engem választott, tisztában vagyok, élénken él minden egyes mondata az emlékezetemben, de most az egyszer az ő emlékeiben is felsejlik néhány érdekes emlék rólam.
Egész eddig fel sem tűnt, hogy a poharam üres és hogy a nap már lemenőben van. Néhány kósza sugár ugyan még bevilágít a nappaliba, megcsillan rajta az ezüst gyertyatartó, amit még az 1800-as évekből menekített meg néhány leszármazott. Érzem, hogy a fejem lüktet, az alkohol már réges rég kifejtette a hatását és pedig állok a kandalló előtt és nézem a lángnyelveket, amik egyre közelebb és közelebb cikáznak előttem.
A lángokról a gyűrűmre téved a tekintetem és hirtelen késztetést éreztem, hogy levegyem és az ablakhoz álljak, égjek, mint valami fáklya, hogy végre eltűnjenek a nyomasztó érzések.
Mégis mikorra elszánnám magam, rám tört valami idegen érzés. Dühösen vágtam a poharat a falhoz, apró szilánkok hullottak a lábam elé, aztán ami csak volt a szobában, ripityára törve végezte. Megízlelte mérhetetlen dühöm vagy inkább elkeseredettségem. Megint ugyan az a nóta, megint én vagyok a második helyen. Tudom, nem vagyok egy szentfazék, követtem el bűnöket, de nem hiszem el, hogy Katherine után Elena is az öcsémet választotta.
Kezdem azt hinni, hogy azok után, amiket műveltem, nem érdemlem meg senki szeretetét. Talán ezért viselkedem úgy, ahogy. Talán ezért akarok mindig olyan nőt, aki mást szeret. Most már az sem érdekel, Elena-nak vannak e emlékeim rólam és azokról az időkről, amiket eltűntettem a fejéből.
Elcsigázva roskadtam le a kanapéra, egyik karomat az arcomra fektettem, másikkal pedig a padlót kasíroztam, mint valami elmehábodorott. Aztán valami furcsa ötlettől vezérelve, pillanatok múlva már Elena szobájában álltam, még mindig részegen, alkoholtól bűzölögve. Ajkaimra torz vigyor ül ki, ahogy meghallom felfelé jönni a lépcsőn és mire benyit, én addigra már elrejtőzve várom az alkalmat, hogy előbújhassak rejtekhelyemről. Nem telt bele pár percbe sem, már mögötte álltam szédölögve, torkom kiszáradt, nyelni alig bírtam, de azért kipréseltem magamból egy gyatra mondatot.
-Fejlődőképes vagy. – Adtam tudtára ridegen, végigfutattam rajta a szemem és nem engedve a pillantását, vigyorogva feküdtem el az ágyán. – -Ittál már?És nem vízre gondolok, amit az előbb hagytál félbe. – Ültem fel, fejem zsongott, végtagjaim zsibongtak és tombolt bennem a harag, a csalódottság és keserűség egyvelege.

A szobában állva egy kicsit kezdek megijedni, mert sehol senki, de esküdni mernék rá, hogy innen zajok jöttek az előbb. Az is lehet, hogy már hallucinálok csak. Igazából el tudom képzelni, mert aztán ki tudja, lehet, hogy nem csak a vérfarkas harapás következtében jönnek elő ezek a tünetek, hanem éhségnél is? Mit tudom én.
Megfordulok, és egy pillanatra megáll bennem a már így is lassan dobogó szívem.
- Damon. - lélegzek mélyet, és a szívemre teszem a kezem. Megjegyzésére megrázom a fejem, ugyanis orromat megcsapja az igen erős alkoholszag. Főleg most érzem, mert felerősödtek az érzékeim is.
- Bűzlesz a pia szagtól. - nézek rá jelentőségteljes pillantással, majd követve szememmel, ahogy az ágyam felé igyekszik, majd leveti magát rá. Keresztbe fonom karjaimat a mellkasom előtt, és sóhajtok egyet.
- Nem, és nem is szándékozom egyelőre. - vonok vállat makacsul, és tudom, hogy ő nem Stefan, de szerintem egy kis időre felveszi majd a prédikátor szerepét, és újra végig hallgathatom a "Hülye vagy, meg akarsz halni?!" dumát. Van egy kis hiba, még hozzá az, hogy a kérdésre még én sem tudom a pontos választ. Annyi "előnyöm" azért van, hogy ők ketten, már tudják, és nagyon is azt tervezik, hogy ne haljak meg. Ha jobban belegondolok, egyébként sem lenne szívem itt hagyni őket, na meg a többi barátomat és Jeremy-t. Bár ki tudja, az is lehet, hogy jobb lenne mindenkinek nélkülem. Hiszen én okoztam itt mindent Mystic Falls-ban. Ha én nem lennék, akkor semmiféle gyilkosságok nem történtek volna, hiszen én avgyok itt a központ. Voltam. Klaus belőlem gyártotta a hibridjeit, de ő most már halott. Ha élne, akkor valószínűleg én is arra a sorsra jutottam volna, mint Kath. Egész életemben menekülhettem volna előle, mert meghiúsítottam a tervét.
- És te most azért jöttél, hogy belém tukmálj némi vért, vagy? - kérdezem, pár lépéssel közelebb lépve az ágyamhoz, amin épp most Damon ül. Igazából annyi kérdéssel tudnám most bombázni, de rögtön nem akarom ilyenekkel letámadni, hogy mért igézett meg. És amúgy is, most holt részeg, fogalmam sincs, mit válaszolna rájuk. Arról pedig még jobban nincs fogalmam sem, hogy mit érzek iránta. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Talán az a bizonyos valamit, amit felemészt? Amit még ő mondott akkor, mikor először találkoztunk és úgy ki voltam akadva Mattre? Lehet... Sosem mondtam azt, hogy nem szeretem őt. Szeretem. Csak éppenséggel nem úgy, mint Stefant. A két szeretet teljesen különbözik, csak azt nem tudom, melyik az igazi...

-Én nem érzem magamon. – Túrtam bele fekete tincseimbe, majd szemforgatva hallgattam, amit mond. Tényleg ennyire nem érdeklik azok, akik az életüket adnák érte? Tényleg nem érdekli, hogy képes lennék érte élve elégni vagy akár az öcsém? Hogy Bonnie hajlandó lenne egy minden erejét elvevő varázslathoz, csak hogy tovább élhesse az életét? Valóban ennyire önző lenne?
-Látom nem vagy teljese mértékben tisztában a helyzeteddel. Ha nem iszol vért, kínkeserves gyötrelmek között száradsz ki. El tudod képzelni, ez mit jelent? Én tudom, mert én sem akartam az lenni, ami most vagyok, de ha akkor nincs Stefan, talán ma már én sem élnék. Engedd, hogy segítsünk. – Néztem az előttem lányra kétségbeesve. Legszívesebben megragadtam volna és saját véremmel itattam volna meg, de tekintve, hogy már ő is vámpír, számíthat a közeledésemre. Ezért inkább állásba löktem magam, tettem felé egy bátortalan lépést.
-Kérlek Elena, ne tedd ezt a barátaiddal, az öcséddel, Stefan-al… – Haboztam pár percig, míg folytatni tudtam a mondatot. - …ne tedd ezt velem. – Alig pár centiméter választott el azoktól az ajkaktól, amikre annyira vágyom azóta, amióta csak először megláttam és azt hittem Katherine az. Mégis, mikor már végre rászántam volna magam,hogy megízlelem őket, elléptem tőle, az ablakoz lépdeltem és szemem az előttem elterülő utcára szegeztem. Nem tudtam, hogyan is oszthatnám meg vele a gondolataimat, azt sem tudtam, hogy emlékszik e mindarra, amiket elfelejtettem vele. Ahogy arról sincs fogalmam, ezek mind hogyan fognak kettőnk között lejátszódni.
Valamikor azonban úgyis előkerülnek, akkor miért ne most beszéljek róla, miért ne most tudja meg, hogy én voltam az első, akivel találkozott és nem az öcsém.
Hosszas hallgatás után végül megtörtem a kettőnk közé beállt kínos csendet.
-Emlékszel, hogy azt mondtad, ha velem találkoztál volna először, engem választanál? – Kérdeztem ismét valami mosolynak nem nevezhető grimasszal az arcomon. - El kell, hogy keserítselek, de én előbb ismertelek, mint Stefan. – Mosolyogtam elégedetten és hirtelen álltam meg előtte, ujjaim a haját szántották. A szemébe néztem és hallottam a fejemben a saját szavaimat, láttam a képeket, láttam mindent, amit elfelejtettem vele.
Szólni akartam, kérdezni, mindenre kíváncsi voltam. Dolgozott bennem az alkohol, vámpír létemre szédültem.
Egyik percben elhúztam volna a világ végére, a másik percben azonban maradni akartam. Maradni akartam miatta, mert hittem és bíztam abban, hogy az emlékei felelevenednek és végre rájön, hogy én is ugyan úgy szeretem, ahogy Stefan.

Vártam a prédikációt, és lám, meg is kaptam. Még, hogy nem vagyok tisztában azzal, ami velem történik. Dehogynem. Tudom, mi fog történni velem, ha nem jutok vérhez.
- Nem Damon. Teljes mértékig tisztában vagyok vele. Azt hiszem, volt időm megtanulni mellettetek mindent a vámpírokról. - mondom ránézve. Roppant kétségbeesett a tekintete, már annyira, hogy sajnálni kezdem. De mért? Sajnálni kezdem, hogy nem leszek itt neki és Stefannak? Te jó ég, ez már beteges.
Mikor feláll az ágyról, és felém közeledik, az arcomra kiül a bizonytalanság és minél közelebb van, egy pillanatra eláll a lélegzetem. Megvárom, amíg végigmondja. A szavai kicsit szíven ütnek, éppen azért, mert tudom, hogy ez mind igaz, amit mond.
- Ha tovább élek, fájdalmat okozok... Vagy neked, vagy Stefannak. Sosem lesz olyan, hogy mindkettőtöknek jó lesz. Nem tudnám elviselni azt, hogy az egyikőtökkel boldog vagyok, miközben tudom, hogy a másik személy még élni sem akar. Mert valljuk be, ez van. - mondom, és talán kicsit egoistának hangzott, de nem tartom magam annak. Ezek tények. Nézzünk rá Damonre. Amikor a vámpírságom előtt utoljára beszéltem vele telefonon, azt mondtam neki, hogy Stefant választom. Igaz, nem mondtam ki, de körülírtam a döntésemet. És ezek után láthatjuk, hogy Damon részeg, és tudom, hogy fáj neki. Hogy újra ő lett a második, akár Katherine-nél.
Ezután kínos csend áll be köztünk. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, vagyis inkább azt nem tudom, mivel kéne kezdenem. Damon megelőz...
- Azt mondtam, hogy lehet, hogy téged választanálak. - helyesbítek, és ezzel nem megbántani akarom, csak éppenséggel az a 'lehet' szó megváltoztatja az egész mondat jelentését.
- A kérdés, hogy mért igéztél meg? - nézek fel rá, miközben végighúzza kezét a hajamon. Annyira megölelném, és mondanám neki, hogy szeretem, de tudom, hogy félreértené. Még én sem vagyok biztos az érzelmeimben, és nem szeretném, ha bármibe is beleélné magát. Mellesleg részeg, és beszámíthatatlan.
- És te azt szeretnéd, hogy emiatt keseredjek el? - kérdezem érdeklődő pillantással, bár tudom, hogy csak gúnyolódni akart ezzel. Viszont az is igaz, hogy sokszor nem tudom, mit gondol komolyan, és mit nem...