Elena Gilbert

Csak ülök az ágyamon és gondolkozom. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez történt velem. Hogy éljek vámpírként úgy, hogy sosem akartam az lenni. Megakartam öregedni, akár egy normális ember. De mint tudjuk, az életem már évek óta, pontosabban, mióta a Salvatore-ék beléptek az életembe, nem normális. Régen úgy éltem, mint egy átlagos tinilány. Buliztam, eljártam a barátnőimmel szórakozni, és még Matt is ott volt. Néha elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha nem lép be Stefan az életembe. Ha most azon aggódhatnék, hogy nem tanultam holnapra, vagy hogy ki, mit gondol rólam. És most már évek óta nem ilyeneken agyaltam, hanem egyszerűen féltem kimenni a házból. Nem tudhattam, hogy mikor és hol támad rám egy természetfeletti lény, amikről jó ideje fogalmam sem volt. Mindig is azt tartottam, hogy Mystic Falls a világ legnyugalmasabb és biztonságosabb városa. Ehhez képest most megkockáztatom azt mondani, hogy a legelátkozottabb.
Itt ülök és nem tudom mit tegyek. Egy napja bezárkóztam a szobámba, és azon kattog az agyam, hogy mit kezdjek magammal. Éljek tovább úgy, hogy utálom magam, és tudom, hogy egy olyan lény vagyok, aki embereket öl és nincs bűntudata emiatt? Vagy ott van a másik lehetőség, miszerint egy kis ideig ki kell bírnom vér nélkül, és akkor meghalok. Talán mindenki szempontjából ez lenne a legjobb megoldás. Stefan és Damon mehetne a saját útjára, és találhatna magának rendes lányt. Ezúttal hozzájuk illőt, aki lehetőleg vámpír, és nem olyat, amelyikért mindketten odavannak. Sosem gondoltam, hogy ilyen helyzetben fogok egyszer állni. Mielőtt lehajtottunk volna a hídról Mattel, azon töprengtem, hogy kit kéne választanom. Úgy volt, hogy a Salvatore-ok meg fognak halni, hiszen Klaus meghalt, és az ő vérvonalából származnak. Végül Stefant választottam. Hiszen szeretem őt. Nem mondom, hogy Damont nem, mert valamit érzek iránta. De mint már mondtam, ha talán először vele találkoztam volna...
Sosem akartam egy lenni közülük... És mégis ki intézte így az egészet? Egyrészt Rebekah. Hogy mért? Hogy megmeneküljön Ric elől, hogy inkább én haljak meg, semhogy ő. Apropó Ric. Egy újabb szeretett személy, akit elvesztettem. Nem hiába mondtam, hogy félek attól, hogy aki kisétál ebből a házból, talán már sosem tér vissza. Pár év alatt nem kevés embert vesztettem el. Jobb lett volna, ha én is meghalok? Talán valaki nagyon a halálomat akarja ott fent. Ha az első alkalommal, amikor a szüleimmel lehajtottunk a Wickery-hídról, Stefan nem húz ki a kocsiból, én is úgy végzem, mint ők. Vagy most a második alkalommal. Azért mondtam Stefannak, hogy Mattet mentse, mert nem akartam, hogy még valaki meghaljon... miattam. Fogalmam sem volt róla, hogy Meredith a múltkori rosszullétemnél vámpírvért juttatott a szervezetembe, de azt gondoltam, inkább én, mint sem Matt, aki már olyan sokat tett értem. Amikor pedig felébredtem, totál ki voltam akadva mindenkire. Szó szerint pánikba estem, és most pedig ott tartok, hogy nem akarok látni senkit addig, amíg el nem döntöm, mi legyen.
Mikor megszólal a csengő mélyet sóhajtok, és nagy nehezen ráveszem magam legalább arra, hogy megnézzem ki az. Lesietek a lépcsőn, és kinyitom az ajtót.
Stefan és Damon. Mindketten aggódó pillantásokat küldenek felém, én pedig forgatom a szemeimet. Ha a halál mellett döntök, akkor sem fogják engedni ők ketten, hogy így legyen. Egy választásom van tehát, vámpírként élek tovább...